Vitairat egy felelős nemzeti konzultáció előtt

Vendégszerzőm, Becsey Zsolt korábbi fideszes európai uniós képviselőként figyelemreméltó ismeretekkel rendelkezik az Ukrajna esetleges uniós csatlakozásához hasonló külpolitikai folyamatokról

A napokban bejelentette a magyar kormányfő, hogy véleménynyilvánító népszavazás (vagy nemzeti konzultáció) lesz idehaza Ukrajna EU tagságáról. Mint régi uniós mohikánnak, eszembe jutott, hogy annak idején a diplomáciai területen még az emlegetés szintjén is tiltakoztunk az ellen, hogy bent lévő uniós tagállamokban népszavazás legyen a keleti bővítésről. Ez annak kapcsán merült fel, hogy Franciaországban az évezred elején a csatlakozási tárgyalásaink alatt felmerült az a gondolat, hogy legyen ott referendum is a csatlakozási tárgyalásainkról – ne csak parlamenti ratifikáció -, ami biztos kudarccal járt volna az új tagokkal kapcsolatos populista érvhullám (bűnözők és olcsó munkaerők érkeznek, a közös agrárpolitika és az uniós költségvetés összeomlik, a kohéziós igény finanszírozhatatlan stb.) miatt, de aztán ezt az ötletet szerencsére feladták. (Később, 2005-ben ugyanezzel a jelenséggel találkoztam az Európai Alkotmány franciaországi népszavazási kampánya kapcsán, amikor olyan plakátok jelentek meg Párizsban, miszerint az igen szavazat egyenlő a török EU tagság igenlésével. Egyébként a francia népszavazás volt ez első olyan referendum, melynek eredményeként az Alkotmány elbukott, és később egy tompított Reformszerződés lett elfogadva.)

“A nemzeti konzultáción való viszonylag alacsony részvétel több szempontból legitimációs problémát jelenthet”

Eddig sokszor alkalmazta a magyar kormány a nemzeti konzultáció eszközét. (Ugyanez volt a fővárosnál is nemrég lakógyűlés néven). Mindezt belpolitikai kérdésekben tettük, ahol a legtöbb esetben borítékolható volt a válaszok tartalmának többsége, ami egy kisebb létszámú, kifejezetten csak politikailag motivált válaszadók révén, a választópolgárok feltételezhetően 15-20 %-át felölelő létszám révén történt. Ezzel kapcsolatban eddig is voltak az eredményhirdetés módjával fenntartásaim -kellő jóakarattal ezt elfogadtuk-, mivel ebben a műfajban eddig nem volt kétséget kizáró közhiteles számlálási eredmény, amely megmutatná, hogy tényleg annyian és azt válaszolták, amit eredményként bejelentettek. De ha ezt a módszert egy olyan fajsúlyú kérdésben alkalmazzuk, ahol egy másik ország integrációja a tét, ebben ugyanolyan súlyos problémát látok, mint ami 2000 körül velünk kapcsolatban is felmerült. (Szerencsére eddig az EU vagy NATO bővítések kapcsán soha nem tudok hivatalos szavazásról vagy hivatalos konzultációról egy tagállamban, sőt 2003 után a belépők sem igazán tartottak népszavazást.) A nemzeti konzultációnál már egy hajszállal jobb lenne az az eljárás, amikor - valamivel nagyobb költségvonzattal - tartanánk egy véleménynyilvánító népszavazást. Ez valószínűleg eredménytelen lenne az 50 %-os érvényességi küszöb miatt, de legalább közhiteles lenne a végeredmény, és részt vennének rajta mind az aktív támogató, mind az elutasító polgárok is - ellentétben a nemzeti konzultációs formával - ami nagyobb, talán 30%-ot meghaladó részvételi arányt hozhatna az állampolgári szavazási fegyelem miatt. Tényszerűen azonban ez ellen is berzenkedem (külpolitikai témában, főleg egy másik ország integrációjának kérdésében most is ez populista eljárás lehetne, mint 25-30 éve ránk vonatkoztatva), ráadásul az EU többi tagjánál az lenne a benyomás, hogy ezzel csak a felfüggesztett kohéziós forrásaink kifizetésére kívánunk új és erősebb kártyát előkészíteni. De ennél súlyosabb következménye lenne a magyar-ukrán szomszédos viszonyra - az ukránok ennek eredményét a magyarságra nézve veszik majd vélhetően negatívan - főleg a kárpátaljai magyarságra gyakorolt hatása lenne kedvezőtlen. Ők ugyanis - a történelmi emlékeinkkel együtt - Ukrajnában fognak élni a harcok befejezése után is, és a jelenlegi állás alapján egy erősen nyugatorientált, autonóm, de csalódott rezsim alatt, ahol sem az EU, sem az USA vagy az Orosz Föderáció nem tud lényegi hatást gyakorolni a békében várható sorsukra.

“A várható tárgyalási eredményeket a nemzetközi jog mellett a nagyhatalmi alkuk fogják befolyásolni”

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az általam érzékelt magyar közéleti vitákban Ukrajna kapcsán két szint keveredik. Stratégiai szinten egy világos helyzet van: katonai agresszió történt egy szuverén országgal szemben, melyet - politikai háttértől függetlenül - a Nyugat teljes elítélése és az áldozat országgal szembeni szolidaritás jellemez. Ukrajnát a nemzetközi közösséggel együtt mi is mind szuverenitásában, mind integritásában elismertünk. Ebben szerintem az ENSZ Alapokmánya - de idézhetnénk a helsinki zárónyilatkozatot is - alapján minden államnak segítenie kell az áldozatot és nem ismerhető el az agresszióval szerzett terület elrablása - kivéve a megtámadott által is aláírt nemzetközi szerződés esetén -, de főleg az integrációs önállóságának csorbítása, mint Ausztria esetében sem annak idején. (Európában nem fogadtuk el az észak-ciprusi invázió eredményét sem). Persze elismerhető, hogy itt egy ENSZ BT tag atomhatalom az agresszor fél - akárcsak Tajvan esetében várható a precedens alapján - és ezt a faktort, a nagyhatalmi szempontokat is figyelembe kell venni a garanciák miatt, de ezt nem lehet az érintett entitás nélkül és kizárólagosan gyakorolni, mint velünk Trianonban, a csehekkel Münchenben, a térséggel Jaltában. Nem vitás, hogy az új nemzetközi jogi szempontok mellett a nagyhatalmi alku is döntő szerepet játszik, melyet az oroszok kizárólagos faktorként kezelnek 300 éve. (És most is). De a jelenlegi amerikai vezetés is erre váltott, ami veszélyes precedenst teremt, nevezetesen a BT öt állandó tagját nem kiemeljük, hanem a nemzetközi jog fölé helyezzük. Magyarországnak a két szempont eredménye alapján kell viszonyulnia a várható tárgyalási eredményekhez.

“Az uniós tagság a Nato - tagsággal szemben jelenleg nem jelent kollektív védelmet, ezért különösen fontosak a nagyhatalmi kompromisszumok”

Van ugyanakkor egy második szint, mely szintén az 1945 utáni világrend fejlődéséből adódik, nevezetesen, az önrendelkezés joga, vagyis az, hogy az integrációs - netán egyesülési - politikáját minden ország maga határozza meg. Ezt még fajsúlyosabbnak érzem, mint a területi rendezést. Ahogy Magyarországnak, úgy Ukrajnának is, mint elismert ENSZ (és WTO stb.) tagállamnak jogában áll nemzetközi szerződéseket (így az uniós csatalakozásról is) megkötni, ebben véleményem szerint nem lehet korlátozni. Persze lehet, hogy - az osztrákhoz hasonlóan - a nagyhatalmi kompromisszum utáni szerződések alapján ebből létesül egy alkotmányos korlát a kollektív védelmet illetően-az EU még nem tart itt-, de szerintem ezt is csak korlátozottan lehet alkalmazni, és emlékeim szerint az osztrákokat ez nem akadályozta meg az EU tagságban, a NATO-ban igen.

“Senki nem kérdőjelezheti meg Ukrajna jogát a csatlakozási tárgyalásokhoz, akkor sem, ha az ország demokratikus jellegét vizsgálni kell”

Az EU tárgyalások szintjén tehát nem kérdőjelezhető meg Ukrajna önálló státusza és az EU alapszerződései alapján a csatlakozási tárgyalásokhoz való joga. (Európai ország, a demokratikus jelző majd a tárgyalások alatt vizsgálandó). Viszont az is igaz, hogy ilyenkor kell majd a béke (fegyverszünet) után - és nem előtte - elővenni a kétoldalú és tagállami problémák kezelését, ahogy velünk ezt annak idején tették a már tagok. (De ez nem kapcsolható össze, mint fentebb írtam, az agresszió ellen adott segítségnyújtással, ott a másik 26 EU országgal együtt kell teljes szolidaritást nyújtanunk.) De ezt nem lehet megtenni szerintem a tartós béke megteremtése előtt, sőt ez erkölcsileg is rendkívül kétséges. (Egyetlen pont érinti most a stratégiai szintet, mely a későbbi második - vagyis integrációs - szintet befolyásolhatja: hogyan használták fel az általunk is fizetett pénzforrásokat, mekkora rész tűnt el. De ezt szerintem szintén csak az ukrán uniós tagsági tárgyalások folyamán és a béketeremtés után kellene felvetnünk. Ez adna konzisztens pozíciót például ahhoz, hogy ehhez hasonlóan például a magyar pénzfelfüggesztéseket Brüsszel csak a jövőbeli és nem a most futó költségvetési időszakban érvényesítse.)

“Az Ukrajnával való kétoldalú kapcsolatainkat már az esetleges ukrán csatlakozás előtt rendezni kell, és pontos mérlegre lesz szükség annak gazdasági vonzatairól”

A csatlakozási tárgyalások kapcsán két nagy terület tárgyalandó: az egyik a kétoldalú kapcsolatok, ahol például láttunk komoly precedenseket, például a görögök eddigi fellépései a szomszédaik integrációját illetően, vagy az írek fellépései a brexit kapcsán. Mi is követelni tudjuk, hogy a magyarlakta ukrán területeken a megmaradás hosszú távú feltételeit teljesítsék. (A többi nyilván gazdasági jellegű kétoldalú kérdés lesz, pl. az energiatranzitok ügye.) Ezt a fellépést a hazai liberális és nyugatorientált erőknek is el kell fogadniuk. A másik problémacsoport a tagállami érzékenységünk, vagyis – más tagállamokkal együtt-az ukrán agrárintegráció, a kohéziós felzárkózás és a költségvetési hatás vagy a bűnözői tevékenység (pl. az illegális cigarettaforgalom) szempontjainak a vizsgálata. Ebben már készült egy éve egy előzetes gazdasági aspektusú vizsgálat a brüsszeli Bruegel intézet részéről, Darvas Zsolt kutató vezetésével. Ez az elemzés kimutatta, hogy a közös költségvetési hatások jelen állás szerint nem jelentősek, a jelenlegi szabályok és költségvetési időszak (2021-27) fejezeteinek összegei alapján is csak 136 milliárd eurós - vagyis évi 22-23 milliárd eurós -nagyságrenddel nőne. (Ez hasonlatos a magyar nettó haszonmérleghez.) Az uniós GDP 0,13 %-ával kellene megemelni közös költségvetést, ami egyébként még az olcsóbb balkáni bővítéssel együtt is bőven kezelhető. A mostani nettó befizetőknek a GDP 0,1 %-os nagyságrendjében kellene emelni a kutatók szerint terheiket, míg számunkra, és a többi nettó haszonélvezőnek - még 2030 után is azok maradunk - a pozitív mérleg minimális csökkentésében nyilvánulna meg, ami nem tűnik lényegesnek. A mezőgazdasági vagy néhány stratégiai területnél - pl. acél, gabona - nagy szerepe van most is az ukránoknak, de ez kezelhető, sőt vannak pozitív hatásai is, hiszen a belső piacra érkezhetnek most is importra szoruló termékek, pl. étolaj, stratégiai nyersanyagok. (Sőt, a belső piaci szabályok és szabványok - pl. génkezelések - betartása még hasznos is lehet a mezőgazdasági termékek szempontjából, amit nem tudunk könnyen ellenőrizhetően megkövetelni például a MERCOSUR termékei esetében). A belépés un. statisztikai hatása az elemzések szerint - főleg a jelenlegi kohéziós régiókra vonatkoztatva - nem lesz akkora, mint volt a mi tíz illetve tizenkét államos bővítésünk esetében, amikor a spanyolok kérték 2002-ben ennek a kezelését. (A 2004-es bővítés 4-5 %-kal vitte lejjebb az uniós átlagos fejlettségi szintet, kiejtéssel fenyegetve ezzel a többi régiót és régi tagállamot a kohéziós források transzferének lehetőségéből. De ezt az un. phase-out finanszírozási mechanizmussal lényegében az uniós fejlettségi szint eléréséig - ez azóta is használt módszer - akkor áthidalta az EU, most ennél jóval kisebb lesz az adott hatás, amit magunk is könnyebben elviselhetünk, mint belépésünkkor az akkori kohéziós tagországok.)

“A Bizottság készítsen Agenda 2030 elemzést, és készüljön fel a költségvetési és egyéb társadalmi és szociológiai hatások kezelésére”

Részünkről, megítélésem szerint, ezért most nem az volna a helyes magatartás, hogy az első (háborús) síkon mutatunk az ukránok előtt a NATO-ban és főleg az EU-ban akadályokat, hanem az, hogy az ukrán csatlakozás kapcsán - egyébként odacsapva a balkáni bővítés hatásait is - kérjük egy un. Agenda 2030 elemzés elvégzését a Bizottság részéről. Ez a bővítés belső piaci hatásainak és azok megoldásainak lehetőségeiről - pl. egyes közös politikák reformja révén - készítene elemzést ugyanúgy, mint ahogy az megtörtént 1997-ben a 12 akkori új tagállam bővítése kapcsán az un. Agenda 2000 dokumentumban, és csak ennek elkészülte után kezdtük el a tényleges bővítési tárgyalásokat. Meggyőződésem, hogy ennek a közös költségvetési hatásai - főleg az átmeneti időszakokkal, mint estünkben is volt - kezelhetőek, annál is inkább, mert a GNI 1 %-ára rúgó uniós költségvetési bevételi plafont már csak az új védelmi kötelezettségeink finanszírozása miatt is emelni kell néhány tized százalékponttal - pl. 1,2 %-ra - nem vagyok híve az unió további eladósodásának-, mint volt már annak idején 1992-ben az un. edinbourghi kompromisszumban a Maastrichti Szerződés életbe lépése kapcsán. Optimista vagyok egy ilyen előzetes vizsgálattal kapcsolatban a nem gazdasági területeket illetően is, hiszen a bűnözés már a mostani társulással is kiküszöbölendő feladat (vízummentes már az EU-ban Ukrajna), legalább 4,5 millióan már az Unióban vannak, és sokan hiányállást töltenek be, és ennek a létszámnak drámai hatású növekedése béke esetén nem várható. A közös kül- és biztonságpolitikában, valamint védelemben csak pozitív hozzájárulása lehet a Nyugat- és Európa-orientált Kijevnek, ha (majd legalább tíz év múlva) csatlakozik, és a többségi döntéshozatalban is erősíteni fogja a posztkommunista keleti uniós szárny érdekeinek képviseletét. Figyelve a jelenlegi fejlődési trendeket, akkor sem fogunk mi magyarok az EU nyugati hajórészében ülni.

Becsey Zsolt